2015. augusztus 30., vasárnap

•Harmadik Fejezet•



Stana!


Bármilyen klisés is, egy ,,utolsó'' levélben fogok elbúcsúzni tőled. Ez már csak azért is gáz, mert amikor az aktuális kedvenc romantikus filmed ehhez a részhez ért, én mindig már az utca másik végén jártam, hogy még csak véletlenül se kelljen még egy ilyen közhelyet látnom.
És most én vagyok az, aki egy kézzel írott levélben fedi fel és zárja le az elmúlt durván 18 év homályos részleteit és eseményeit.
Újabb közhely jön: visszaugrok a kezdetek kezdetére, vagyis 18 évvel ezelőttre.
Ami azt illeti kb akkor születtem éb, ezért nem is találhatnék alkalmasabb időpontot a történetem kezdetének. Kivéve persze, ha a >>Minden-történet-egy-másikkal-kezdődik<< elvet követném, aminek az lenne a hátránya, hogy fel kéne göngyölítenem az ősrobbanás/dinoszauruszok/Ádám és Éva/Napóleon születése szálakat. Szóval úgy a legokosabb, ha önmagammal kezdem.
Majdnem pontosan 18 évvel ezelőtt születtem, pontosan egy évvel előtted (emlékszem hogy kiborultál, amikor megtudtad, hogy ugyanakkor van a születésnapunk).
Szóval megszülettem én, és a történetem szempontjából egy évig semmi érdekes nem történt.  Aztán jöttél te. Ami engem illet, még mindig tapostam tovább normális mindennapjaimat, mivel az első találkozásunk hat évvel későbbre tehető.
Ezt a hat évet átugrom, pontosabban csak nagy vonalakban vázolom fel:
Akkor találkoztam először Samantha-val. Ami azt illeti, okosabb lett volna, ha vele kezdem az egész történetet. Igen, határozottan megérdemelné, de most már teljesen mindegy.
Szóval eközben világra jött a húgod, és pár évig Grönlandon voltatok. Ami lényeges információ, mivel ott ismerkedtél meg először az időjárás viszontakságaival. Annyira gyűlölted a telet, hogy észre sem vetted, hogy ez a gyűlölet mikor váltott át benned... egy mániává. Egyszerűen irányítani akartad a hideget, nem akartad, hogy az határozza meg, mikor mit csinálhatsz. Te akartál úgymond uralkodni felette. Ez a mánia később rögeszmévé vállt, és még mielőtt észbe kaptál volna, már be is épült a jellemedbe - és mint tudjuk, azt már nem szakíthattad ki önmagadból. És ezután kezdtél megacélosodni. A belső akarat erőd teljesen megszilárdult, és - bár ez csak később mutatkozott meg, lássuk be - manipulatív lettél. Csak annyiba különböztél a hozzád hasonlóaktól, hogy te nem csak az embereket voltál képes irányítani. Ha nagyon - tényleg nagyon - akartad, nyáron is elkezdett esni a hó, akkor is, amikor senki nem számított rá, kivéve persze téged.
De túlságosan előre szaladtam, a nyári hó már évekkel később volt, amikor már régen visszaköltöztetek.
Szóval, hogy az én szálamat is folytassam, hallottam, hogy új család költözött az utcába. Ami azt illeti, magasról szartam rá, miért is kellene egy öt éves kissrácnak ezzel foglalkoznia? Csak néha láttalak titeket, és soha nem is beszéltünk, a suli első napjáig.
A mai napig nem értem, hogy akkoriban mit találtunk egymásban olyan ellenszenvesnek, de néha még most is megijedek, hogy milyen jegesen tudtál nézni. Ezt a képességedet valamikor elveszítetted az idők folyamán.
Szóval ott ültünk pont egymással szemben az U alakban elrendezett padokban, és az összes tanár/diák/szülő attól félt, hogy bármikor kitörhet köztünk a harmadik világháború.
Nem is tudom, mikor lett ebből barátság, de szerintem így a legjobb. Csak arra emlékszem, hogy Smanthana miatt kezdtünk együtt lógni.
Az ő halála után lett igazán szoros a barátságunk. Sokszor belegondoltam, hogy mi lett volna, ha Serena és ő találkoznak valamikor. Mindketten teljesen másként látták a világot, és az ilyen emberek mindig a kihívást látják egymásban. Nem is tudom, ki nyert volna a - bizonyára milliónyi - vitában.
Most átugrom a következő...mondjuk 10 évet.
Tavaly nyáron, a Dakotai osztálykirándulás előtt következett be a fordulópont, amitől minden megváltozott. Elkövettem pár hibát. És ezzel kapcsolatban adok egy jótanácsot, hogy soha ne kövess el hasonló baklövést:
Nem számít az idő. Az, hogy valaki réges-régóta a barátod, és egyszer sem vert át, nem jelenti azt, hogy tökéletesen megbízható. Ha soha nem is voltatok olyan közel egymáshoz, hogy próbára kelljen tenni a bizalmatokat, akkor nem tudhatod, hogy nem fog-e elárulni. Ha az ember túl régóta ismer valakit, hajlamos azt hinni, hogy csak a régi barát, a személy, aki rengeteg időt töltött velük, lehet az egyetlen stabil támaszték az életében. Sokszor előbbre helyezik az időt a valós, szoros kapcsolatoknál. Maga az idő soha nem volt feltétel egy kapcsolatban, az embereknek mégis kellett egy sablon, ami alapján azt mondhatták: >>Igen, benne megbízom.<<
Ismertem valakit, akire az életemet is rábíztam volna. Akiről tudtam, hogy minden titkomat magával vitte a sírba. És ma is ott őrzi, soha nem adná oda senkinek. Pedig talán - és tényleg csak talán - még ma is élhetne, ha nem őrizte volna olyan szigorúan és önérzetesen, hogy bármit képes lett volna feláldozni érte. Végül is, ő tudta, hogy két ember csak egyféleképpen tud megőrizni egy titkot. És vállalta azt a bizonyos szerepet. Talán nem bízott magában eléggé, talán már túl sok volt neki...nem tudom. Vannak olyan titkok, amik olyan súlyosak, hogy az az egy ember, aki tudja, csupán egyetlen biztos helyet tudhat - mélyen a föld alatt.
Neked már nem szabad hibáznod. Tanulj mások hibájából. Szóval a következő egy évben vigyázz a bizalmaddal.
És most jön a lényeg. Te. Ja, és még mielőtt tovább olvasnád: miután végeztél ezzel a levéllel, nem örülnék neki, ha bárkinek is a kezébe kerülne. Szóval gondoskodj róla, és semmisítsd meg. Vagy - ha mondjuk nem is tudom, nem nagyon olvastad el az előző pár sort, akár próbára is teheted valakinek a titoktartását, és oda is adhatod neki.

Szóval figyelj. És kapaszkodj. De inkább figyelj. És jegyzetelj. Ismersz. És bizonyára tudod, hogy ha valaki, hát én igazán gondoskodni fogok róla - pontosabban már megtettem - hogy ez a levél ne kerüljön illetéktelenek kezébe, és soha ne kerüljön ki innen. De ez persze csak vészterv volt, ha már előtte megsemmisítenéd, semmi sem fog történni.

Tettem pár rettenetes dolgot az életben. De azt, aminek most kiteszlek, soha nem fogom megbocsájtani magamnak.

A kezdetek kezdetén volt valaki - pontosabban valami, aminek minden és mindenki fölött befolyása volt - és van ma is. Ez a Természet. A Természet írja az összes örökérvényű törvényt - például a túlélés törvényét, amit ha akarnál sem tudnál nem betartani.
A Természet épített és rombolt, teremtett és pusztított, ahogyan az lenni szokott. A másik nagyúr viszont határt szabott a természetnek. De nem hatalmasabb nála, mivel létezni sem tudna nélküle - mily meglepő, ez kölcsönös. Az Idő soha nem hagyta, hogy a Természetcsak egy oldalt testesíthessen meg a rengeteg ellentét közül. A természet nem lehetett az élet, mert az idő megszabta a határt, hogy mikor jön el a halál ideje. És a természet nem lehetett csak a halál, vagy a pusztítás sem, mert az idő begyógyította a repedéseket, betemette a gödröket, és - ha kellett - elölről kezdte egy egész ökoszisztéma felépítését.
De a halál nem tudott eléggé alkalmazkodni hozzánk, emberekhez. Ezért valahol nagyon meszze létrehoztak egy szektát. És embereket választottak ki, akiknek kihagyhatatlan lehetőséget kínáltak:
Megkapják a haláluk dátumát egy borítékban. És cserébe csak annyit kell tenniük, hogy segítenek az embertársaikon, hogy hozzájuk is eljusson a maguk borítéka.
Igen. Egyszerű, kihagyhatatlan, nem kockázatos. De ugyebár ha valami nem egyértelmű, mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja. A szekta vezetői egy másik értelmet mutattak az embereknek, mint amit ők láttak, és valósítottak meg később.
Az embereket hatalmas falak mögé zárták, és borítékokat írattak velük. Először nem akarták elmondani, miért, de persze hamar kiderült: a dátumok, amiket amúgy írniuk kellett, haláldátumok voltak. Teljesen véletlenszerűen. Éppen ezért lettek biztosak benne, hogy nem a valós, előre megjósolt dátumot írják le, hanem ők maguk azok, akik megjósolják a halálukat.
Ami engem illet, én is beleestem a csapdába. Az elmúlt egy évet ott töltöttem. És bármennyi szenvedéssel is járt ez, rengeteget tanultam ott. Annyit tanultam, amennyi tudáshoz a falakon kívül egy élet is kevés. De ezekhez mind tapasztalat kellett. És nem holmi tündérmesében élést tapasztaltam. Nagyon nem. Az ottani élet nehezebb, mint bármi más - én legalábbis biztos vagyok ebben.
Amíg ott voltam, elhatároztam, hogy változtatni fogok ezen. Én próbálkoztam, de nem nagyon jutottam előbbre. Életcélommá vált, hogy megszüntessem az ottani körülményeket. Mert ott lehetetlen az élet. Senkiről nem tudok, aki túlélte volna. A szabadulás után mindenki maximum pár hétig bírta. Van, aki egyből öngyilkos lett.
Mikor ezt olvasod, én már nem vagyok az élők sorában, de el fogom érni a célomat. És - ahogy mondani szokás - a cél szentesíti az eszközt. Sajnálom, de az egyetlen választásom te voltál.
Nem értek mindent, és azt sem tudom, hogy ki írta a te borítékodat. Azelőtt szereztem meg, mielőtt elért volna hozzád. Hatalmas erkölcsi dilemmába keveredtem, de úgy döntöttem, nem égetem el. Egyrészt, mert jogod van tudni, mikor halsz meg. Másrészt, mert talán te vagy az egyetlen, akinek van esélye változtatni a dolgokon. A másik boríték már az a levél. Nem akarlak arra kötelezni, hogy kinyisd, de szükségem van rád. Szerintem gondold át. Ha túl sokat vársz, nagy valószínűséggel valami történik a borítékkal, de ebben sem vagyok biztos.
Az utolsó kívánságom az, hogy segíts elérni a célomat.

William


U.I.: Talán úgy tűnik, kicsit sok a mellébeszélés. De semmit nem írtam le feleslgesen. Egyszer minden értelmet nyer, amit a levélben olvastál.

U.u.i.: Szerintem égesd el...