•Első Fejezet•

Az őszi szél erősen felmarkolta a megsárgult faleveleket, és végig hordozta őket a szegényes, elhagyatott temetőn. A levegőben fecskék repkedtek, és erős hársfaillat lengte körbe a koporsó előtt összegyűlt embereket. Én inkább távolabbról figyeltem a tömeget, mindig a hányinger kerülgetett, ha temetésen voltam, és minél közelebb mentem a koporsóhoz, annál inkább fel akart jönni a reggeli. Már csak a papra vártunk, hogy belekezdjen a beszédébe. Hűvös volt, nem sütött a nap, a szél is süvített, és pár esőcsepp már elkezdte bombázni a pázsitot. Mindenkin látszott, hogy ezerszer inkább maradt volna otthon, és nézte volna a híradót, vagy a focimeccseket, esetleg elment volna iszogatni a barátaival. ,,Kutya egy idő'' mondogatták mindig. Tévedtek. Mert valahol van abban valami csodálatra méltó, hogy víz esik az égből, hogy a levelek bármilyen emberi beavatkozás nélkül repkednek a levegőben, hogy több száz méterrel felettünk hatalmas felhők takarják el a csillagunkat. Soha nem értettem ezt a negatív attitűdöt, miszerint ha esik, ha fúj, ha havazik, akkor az idő rossz. Ez a természet rendje, nincs ebben semmi rossz! 
A pap megérkezett, ezért kiszedtem egy száraz fűszálat a hajamból, és elindultam a gyülekezet felé.

Mire odaértem, az emberek már összetömörültek, és a temetési beszéd kezdetét vette.

-Kedves egybegyűltek! Ma szomorú alkalomra gyűltünk össze, hiszen utolsó útjára kísérjük és eltemetjük szeretett testvérünket, William Roant. 

  Amíg a pap beszélt, az én gondolataim valahova messzire kalandoztak. Próbáltam koncentrálni, de sűrű köd választott el a külvilágtól, minden hang, érzés szín...valahogy tompább lett. Hogy felrázzam magam, hirtelen tettem előre pár lépést, de ezzel csak azt értem el, hogy rám tört a szokásos szédülés, amikor pár másodpercig minde túl fényes, egybeolvad, és nem tudok tájékozódni...de ez most jóval tovább tartott, és egy olyan érzés társult hozzá, amit az ember vérvétel előtt érez...hiába tudja, hogy nem fog fájni, a tű beszúródása előtti pillanatokban befeszített izmokkal, és pattanásig feszült idegekkel vár. 

 Éreztem, hogy valami nem stimmel, és egy rettenetesen egyszerű dolog indította be a vészharangokat a fejemben...a fecskék. Októberben nincsenek fecskék. És a hársfaillat...hiszen már vagy fél éve, hogy lehullott az utolsó hársfavirág. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de ezektől a gondolatoktól egy hirtelen, passzív pánikroham tört rám. Valami nagyon nem stimmel. Valami közeleg... Ezt nevezhetjük akár egy ijedt lány intuíciójának is...de igazam volt. Vannak kérdések, amik örökre válasz nélkül maradnak...soha nem jöttem rá, hogy hogyan, de sikerült megéreznem, hogy nem szokásos hónapoknak nézünk elébe. A szédülés elmúlt, a pánikroham megszűnt...de még mindig nem tudtam megnyugodni. ,,Gyerünk, erőltess magadra egy mosolyt, és viselkedj'' -Parancsoltam magamra.- ,,Mosolyt? Ez egy temetés, te idióta!''. Szóval komoly arcot vágtam, és tovább hallgattam  a pap beszédét Williamről. 

 -...szomorú halálát. William Roan egy éve és két hete tűnt el nyomtalanul, egy Dakotai osztálykirándulás során. Miután fél hónapja depressziós állapotban előkerült, pár keservesen eltöltött nap után Roan öngyilkos lett. Ez alatt a rövid idő alatt nem derült ki, mi történt vele. De mi mindig mellette állunk, és támogatjuk, helytől, távolságtól függetlenül, és hisszük, hogy egy nap még viszontlátjuk a túlvilágban.

 Amikor a beszéd befejeződött, mind hazaindultunk. Időközben besötétedett, ezért mire a temető kapujához értem, már csak egy pislákoló utcai lámpa fénye világította meg az alakot, aki egy fa alatt várt.

-Stana Crowford? - kérdezte.

-Igen. Miben segíthetek?

-William Roan volt ügyvédje vagyok, és a végrendeletéről van szó. Önt is megemlítette benne, mint ,,a ruhásszekrényében található fakó, sárga boríték'' tulajdonosát. 

 Fakó, sárga boríték...egy több, mint egy éves emlék villant, pontosabban tört be az elmémbe. A Dél-Dakotai osztálykirándulásunk utolsó napján, amikor már pakoltuk a csomagjainkat, William egy címzés nélküli sárga papírt tartva a kezében azt kérte, hogy fedezzem őt, mert sürgős dolga akadt, de hamarosan visszajön. Én, mint egykori legjobb barátja büszkeségtől ragyogva megígértem neki, hogy ha keresik, én úgy fogok hazudni, mint egy szökőár, és nyugodt szívvel elengedtem. Akkor láttam őt utoljára.

-És mi van a borítékban? - kérdeztem.

-Csak önnek van joga kinyitni, ezért csak maga kaphat rá választ. Gondoltam, hogy itt lesz a mai temetésen, ezért elhoztam magammal. -kotorászni ketdett az aktatáskájában, és hamarosan elő is vette a megviselt papírcsomagot, amit gyorsan a kezembe nyomott.

-Nekem sajnos sietnem kell kisasszony, további szép estét! - mielőtt válaszolhattam volna, már el is tűnt. 

 Ott álltam egyedül a hidegben, kezemben egy réges-régi borítékkal. Kis hezitálás után ott helyben feltéptem, és a kezembe csúsztattam a tartalmát. Először egy régi, díszes kulcsot tapintottam. Jobban megvizsgálva rájöttem, hogy a Williamék padlásszobájában található régi láda kulcsa. A zsebembe csúsztattam, és kibontottam a másik kis tárgyat is, ami egy összehajtogatott papírlap volt. Széthajtogattam, és elolvastam a tartalmát:

                           ,,Kérlek, még egyszer, utoljára csinálj telet!''

Sem erőm, sem energiám nem volt már jobban belegondolni, hogy miért írta ezt. Fáradt voltam, és haza akartam menni. A lámpa pislákolt egy utolsót, aztán kialudt, sötét fánylat borítva a temetőre.