•Második Fejezet•

 

-Stana! A szívbajt hozod rám! Te aztán halkan járkálsz.
-Bocsánat, nem akartam. - ez részben volt csak igaz. Direkt jártam halkan, ez már szinte szokásommá vált, amióta William eltűnt. Viszont nem akartam megijeszteni az anyját.
-Semmi gond! Mit keresel itt? 
-William végrendelete miatt jöttem...
- Á, igen! A levél, amit rád hagyott. Azt hittem, hogy az ügyvéd már átadta.
-Így volt, megkaptam. De a borítékban volt egy kulcs is, ami tudtommal a padlásszobában álló ládához tartozik. Arra gondoltam, hogy talán van benne valami, amit nekem szánt. Szóval meg szeretném nézni a dobozt - ha nem gond.
-Persze, hogy nem! Menj csak nyugodtan, addig maradsz, ameddig csak akarsz!
-Köszönöm.

   Elindultam a lépcsőn, hogy felmenjek az emeletre, de út közben megragadta valami a figyelmemet.

 -Serena itt van? - mutattam a lépcsőkorláton lógó királykék sálra, amit ő szokott hordani. Serena William barátnője - pontosabban volt barátnője.

-Igen, eljött, hogy segítsen összepakolni a feleslegessé vált holmikat, amik a fiam halála után maradtak hátra. Most éppen a garázsban szedi össze a lim-lomokat.

-Rendben, akkor most nem zavarom. - azzal elindultam felfelé.

 A tetőtérbe egy csigalépcső vezetett fel, amitől mindig szédültem, mivel a lépcsőfokok belső szélei minig sokkal lejjebb voltak, mint a külsők, ezért egész úton azon kellett dolgoznom, hogy ne csúszkáljak be folyamatosan. A padlás ajtó előtt megálltam pár percre, megvártam, míg elmúlik ez a rossz közérzet, és csak azután nyitottam be.

Williamék padlása nem a szokásos szűk, poros, sötét tér. Csak a belmagasság nyolc méter volt, az alapterület pedig a százötven négyzetmétert is meghaladta, ráadásul hatalmas üveg ablakok endedték be a délutáni napfényt. Sokkal inkább volt csarnok, mint raktárhelység. Öt méter után már bonyolult gerendarendszer kezdődött a tetőben, vékony és vastag farudakkal volt tele, eltakarva a plafont. Régebben gyakran felmásztunk az oda készített létrákon, és egyik gerendáról a másikra ugrálva fedeztük fel azt a varázslatos világot. 

 Elkezdtem keresni a ládát, mivel már nagyon sok idő eltelt, amióta utoljára itt jártam. Beletelt pár percbe, mire megtaláltam az egyik sarokban. Nagyon szép darab volt, kézzel faragott fából, és bőrből készült. Elővettem a kulcsot, és hosszas kínlódás után kinyitottam vele a zárat. Arra számítottam, hogy por fog felszállni, és dohszagú lesz az egész, ennek ellenére a láda belseje olyan volt, mintha teljesen új lenne. Egy köteg A4-es papír volt benne, teleírkálva, pár megsárgult boríték, egy kisebb láda, egy medál, egy hatalmas könyv, és egy nyakörv, pórázzal. 

  Először a lapokat vettem kezembe, és elkezdtem nézegetni őket. Mindegyiket William kézírásával írták. Hihetetlen, higy ennyit volt képes írni, ráadásul nem értem, hogy miért! A lapon történelmi események álltak, mellettük a pontos dátummal. A legelső papírra csupa nagy betűvel három szó volt írva: Tanuld meg végig!

Nem értettem, hogy mit akar ezzel mondani...hiszen nem egy történelem tanár, én sem vagyok jó történelemből, meg persze utálom is, mint a szart, és ezt ő is tudta jól. Akkor meg miért írta? Mindegy, erre ráérek később is. Nézzük meg a többi dolgot - gondoltam. Másodszorra a medált szemeltem ki magamnak. Az én régi medálom volt, még a leges-legelső találkozásunkkor vágtam hozzá, azzal a szöveggel, hogy megátkoztam, és minden alkalommal, amikor ránéz, az agya egyre kisebb lesz. A tekintetével ölni lehetett volna. 

 Aztán elkezdtem a könyvet vizsgálgatni. Egy pszichológiai könyv volt, szerintem egyetemi darab lehetett, és olyan nehéz volt, hogy minimum egy targonca kéne az elszállításához. Nem pazaroltam rá több időt, majd ha haza érek megnézem.

 A borítékot nekem címezték, és William kézírásával írták, úgy döntöttem, hogy azt is a szobám biztonságos falain belül fogom felbontani, ahogyan a kisebb, gyönyörűen faragott ládát is, amit mellesleg kulcsra zártak.

 Végül kezembe vettem a pórázt és a nyakörvet. Mindkettő egyszerű fehér darab volt, azúrkék strasszkövekkel kirakva. Rögtön rájöttem, hogy mit akar jelenteni. Ezt az ,,ősellenségemnek'' szánták. Okos, gyors, és akár egyetlen tekintetével egy egész hadsereget képes lenne átdöfni. Mellesleg egy fajtiszta Török angóramacska. Tudom, hogy ez mennyire idétlenül hangzik, de a mi kapcsolatunk sokkal összetettebb, mint amilyennek elsőre látszik. Hikarit, - akihez mellesleg tényleg illik a név, mivel szinte ragyog - már szinte nem is tekintem macskának. Valószínűleg ha csak felvetném a gombolyag ötletét, mint potenciális játékszer, ő élve belezne ki. Egyszer majdnem megölt. Igaz, hogy még csak tíz éves voltam, és valószínűleg túlreagáltam a dolgot, de senki nem örülne neki, ha a legjobb barátjának a macskája belelökné őt a kerti kútba. Két órán keresztül kapaszkodtam abba a nyamvadt rozsdás vödörbe, mire végre sikerült kihúzniuk engem. Pedig én voltam az, aki felnevelte! Tisztára, mint valami nyálas spanyol szappanopera, ahol a nevelt lány az anyja ellen fordul... 9 éves koromban egy esküvő közepén döntöt úgy, hogy feldobja a koszorúslány ruhámat pár saros macskalábnyommal, és egy felöklendezett szőrgombócköpettel. Egy évvel később elkövettem azt a hibát, hogy nyitva hagytam az ajtót, amikor Williamnél aludtam. Két órával később már vittek a házirvoshoz a tetanus elleni védőoltásért, mivel a macska komkrétan nekem rontott - miközben békésen a saját álmaim világát jártam...

 A nyakörvre visszatérve, valószínűleg azért kaptam, mert William azt akarta, hogy ássuk el a...khm csatabárdot. Hát, szerintem ha csak a macska közelébe vittem volna azt a cuccot, én lettem volna az első barát, aki követi Liamet a sírba. Hikari gyűlölt mindent, ami akár egy picit is akadályozta szabad szellemének gyakorlásában. Legalább volt bennünk valami közös.

 Amikor elindultam lefelé, összefutottam Serenaval. Éppen egy nagy kosárnyi limlomot hozott be kintről, miközben valami elcsépelt slágert dúdolt.

-Szia! Nem is tudtam, hogy itt vagy.

-Nem akartalak zavarni a pakolásban, ezért nem szóltam.

-Nem zavartál volna, de tényleg jól tetted, hogy nem jöttél oda, mert valószínűleg még most is velem pakolgatnád ezeket a cuccokat... - mutatott a fonott kosárra. - Te miért vagy itt?

-A végrendelet...William végrendelete miatt. Úgy néz ki, rám hagyta azt a bazinagy ládát a padláson. 

-Tényleg, nem is tudtam, hogy az még megvan! - De, tudta.

-Hát, már nem sokáig. Ma hazaviszem, hogy jobban átnézzem a tartalmát.

-Miért, mi volt benne? - kérdezte kíváncsian.

-Semmi! Mármint...semmi olyan, ami másra tartozna. Érted... - Egy kicsit bosszús képet vágott, de nem kérdezgetett tovább. 

-Nem láttalak a temetés utáni vacsorán.

-Hamar haza mentem. Nem éreztem túl jól magam...

-Furcsa. Ott volt a családja, a barátai, még a távoli ismerősök is. Pedig jobb dolguk is lett volna, még is maradtak. Mi alig három éve jártunk, ti nyolc éves korotok óta ismeritek egymás. Úgy látszik, te vagy az egyetlen, akit nem nagyon viselt meg a halála. - Ezt utálom a legjobban! Amikor én vagyok a szívtelen jégkirálynő, csak mert nem mutatom ki nyíltan az érzéseimet. Mély levegőt vettem, és belekezdtem a hosszú monológomba arról, ami már nagyon régóta nyomta a lelkem.

-Tudod, amikor ő eltűnt, nagyon nehezen léptem túl rajta. Tudod te, hogy mennyi időmbe és energiámba került, mire elfogadtam, hogy meghalt?! Elfogadtam, és együtt tudtam élni vele. Mondanom sem kell, hogy amikor kiderült, hogy életben van nem volt időm megszokni ezt a hirtelen változást, ami ahogy jött, úgy ment! Tudod, abban a pár napban, amikor előkerült, mi éppen külföldön voltunk! Van róla fogalmad, hogy milyen érzés arra hazaérni, hogy a barátod életben volt, de mire megérkeztél, már a temetését szervezték? Én nem tudtam találkozni vele, ahogyan te, és a többiek! Én változatlanul több, mint egy éve nem láttam! Egyszer már eltemettem Williamet. Még egyszer nem fogom. Nem makacsságból, hanem mert tudom, hogy azt nem élném túl! Számomra már hosszú hónapok óta halott. Az is marad. - Azzal kikerültem, kezemben a nehéz ládával, es faképnél hagytam. Nehogy már ő mondja nekem, hogy kinek a halála visel meg, és kinek nem! 

 Mire hazaértem, már rég lement a nap, mivel az út során minimum hatvanszor megálltam pihenni a dög nehéz láda miatt. Otthon bezárkóztam a szobámba, és elkezdtem tüzetesebben átvizsgálni a cuccokat. A könyve belelapozva láttam, hogy néhány részen kis cédulák vannak benne, valószínűleg azért, hogy azokat az oldalakat könyebben megtaláljam. Az első ilyen kis jelzésnél az alkalmazott pszichológia című rész kezdődött. Beleolvastam, és a mellé írt jegyzetekből azt vettem ki, hogy William tulajdonképpen engem pontosabban az én viselkedésemet kutatta. Kiderült, hogy a befolyásos képességem abből ered, hogy - tudtomon kívül - jól ismerem az emberi természetet, a viselkedési formákat, a reakciókat. Szóval nem véletlen, hogy még a legabszurdabb kívánságaimat is úgy vittem az emberek elé, hogy az én számból egyenesen zseniális ötletnek hangzott. Szóval valójában tényleg nagy volt az karat erőm, de mindez semmit sem ért volna az alkalmazott pszichológia nélkül? Már amúgy is mindegy. Fogalmam sincs, higy mi volt ezekkel William célja, de a gyanúm, miszerint a dolog lényegi része a borítékban van, beigazolódni látszódott. A kezembe vettem, és kibontottam. Egy nagyon-nagyon hosszú levél volt benne, aminek az elolvasásával kezdetét vettem életem legmaghatározóbb másfél éve.